a mai nap az egyik tanárom mondatától majdnem elsírtam magam. az anyagismeret tanárnő mögöttem ült órán, (filmet néztünk) és hátrafordultam egyszer valamiért. Ő rám nézett és beszélgetni kezdtünk.

- Hallom megnyerted a háziversenyt.
- Igen. 
- Gratulálok! Neked szurkoltam.
- Komolyan? Köszönöm.
- Igen, mégpedig azért, mert te nem éppen tornász alkat vagy, de mégis olyan ügyes voltál és olyan kecsesen csináltad a gyakorlatokat. És jó volt nézni, hogy egy magas lány végre, aki nem olyan mint a kisujjam tehetséges, és megmutatta, hogy ez a sport nem csak a vékony lányoké. Csak így tovább!

Mások biztos megsértődtek volna, ha arra célozgat nekik valaki, hogy nem vékony.)  Én nem sértődtem meg ezen, és nem is azért akartam szinte sírni mert ezzel végig sértett. Hanem azért, mert végre valaki elismer. Végre valaki azt mondja, hogy érdemes folytatnom, ne adjam fel mert ügyes vagyok. És tetszik neki amit csinálok. 

Ezekért a pillanatokért azt hiszem érdemes élni. Érdemes ezekért a mondatokért szenvedni az edzéseken. Talán mégsem kéne feladnom. 

Ma meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e.